Emlékek

Így július elején felmerült a nagybetűs kérdés: MIT TERVEZTEK SZÜLINAPOTOKRA?

- Tudjátok gyerekek, ha majd eljön Kloé életében is, hogy egy hónap múlva betölti a tizenötöt, én nem is tudom mit fogok tenni – hát igen ez a mi családunknál egy meghatott pillanat, anyu húgunkról beszél amikor éppen rólunk lenne szó – de most talán nem is ez a lényeg hanem az hogy, az én két második legszebb gyerekeim betöltik a tizenötöt.

- Ajj szívem tudom, hogy mennyire szereted a gyerekeinket de ez nem így van, nem a második legszebbek – na igen ezen Zozóval mind a ketten meglepődtünk, ilyet sem láttunk még apától, hogy mellénk állt. De persze nem csalódtunk benne, mert amit mondott, csak illúzió – Zozó a második legszebb, és Zoé a harmadik. Lány létére elég csúnyácska.

Erre azért nem számítottam. Mi az, hogy „csúnyácska” vagyok? Ugyanúgy nézek ki mint az ikrem csak épp lányba, arról meg ne is beszéljünk, hogy a kis kedvenc és én tökéletesen megegyezünk, ő az én szőke kiadásom. Ő lehetne a harmadik ikrünk, aki három évvel fiatalabb nálunk! De azon még jobban ledöbbentem amit anya mondott:

- Jól gondolod, én is így vélem. Zoé, drágaságom nem sértésből mondom ezt de tényleg elég rondácska vagy...

A többit nem hallottam, mert már fenn is voltam a szobámban. A párnámba fúrtam a fejem és úgy bömböltem, hogy az egész utca fültanúja volt a hisztirohamomnak. Pechemre elfelejtettem bezárni az átjárót ami Levi szobájába vezet. Nyílt az ajtó, és bár egyedül akartam lenni, az az ember lépett be, akivel ebben a pillanatban képes vagyok egy szobában maradni.

- Mi történt? - ült le mellém a az ágyamra, és megsimogatta a fejemet, amitől kócos lett a hajam, de mondjuk a pirosra sírt szemek mellet ez semmi.

- A szüleim – mondtam olyan egyszerűséggel, hogyha ezt egy olyan embernek mondom aki nem ismer akkor meg sem érti.

- Mit műveltek?

Elmeséltem neki mindent, hogy milyen egy abnormális szüleim vannak. Na persze, mit ahogy szokta végig röhögte a sztorimat.

- Ne nevess!!

- Nincs a világon még egy olyan szerencsétlen ember mint te vagy – közölte lazán, mintha ez tök természetes lenne.

- Én nem vagyok szerencsétlen, csak nem komplettek a szüleim!

- A szüleid teljesen komplettek, és szeretnek, csak éppen a maguk fura módján.

- Kétlem. De a te szüleid nem szeretnének egy lány gyereket?

- Majd megkérdezem.

- De tényleg nem fogadnátok örökbe?

- Biztos vagy benne, hogy a mi családunk a megfelelő?

- Igazad van. Megkérdezem Borát, hogy nem akar-e egy nővért.

Ráhajtottam a fejem Levi vállára, és csendben kattogott az agyam. Eszembe jutott Levivel való első találkozásom:

Egy oviba jártunk egy csoportba. Bár tudtuk egymás nevét sosem beszéltünk egészen addig a napig amikor egymásba botlottunk. Már amilyen értelemben. Én éppen egy tornyot építettem a hercegnőmnek, hogy majd onnan mentse ki a hercege. A kockatorony nagyon magas volt, már lábujjhegyre állva kellett építkeznem. Levi eközben repülőzött, kinyújtotta a két kezét oldalra, és így vette be a kanyarokat. De a Levente légi társaság nem számolt az én égig érő tákolmányommal és nekiütközött, dőlt a torony. Levi a homlokát fájlalta, én pedig a művemet sirattam. Ő már rég abbahagyta a sírás, de én továbbra is pityeregtem. Próbálkoztam újra felépíteni, de mindig eldőlt. Levi észrevette, hogy bénázok, ezért odajött hozzám.

- Segítsek? - kérdezte.

- Nekem nem kell, a te segítséged – fontam össze a karom mérgesen – te romboltad szét.

- Sajnálom nem direkt volt, de most segítenék újra építeni.

- Egye fene, legyen! De ezek után, hogy ilyen kedves voltam veled, ne merj bármi szívességet kérni tőlem – talán egy kicsikét beképzelt lehettem, de mostanra már elnőttem – tudod mit, megérdemelsz egy puszit, de aztán már tényleg ne legyen rád gondom!

Egy óriási cuppanós puszit nyomtam az arcára. Erre ő elmosolyodott, és egy hasonló csókkal ajándékozott meg. Azóta elválaszthatatlan barátok vagyunk Levivel.

Ezek az emlékek pillanatok leforgása alatt futottak el a szemem előtt, mintha csak most éltem volna át. Könnycseppeket varázsoltak a szemembe az emlékem, de egy kézmozdulattal el is tüntettem őket, mintha nem is lettek volna. De Levit nem tudom átverni, észrevette.

- Most mi a bajod?

- Te.

- Én? - kerekedtek el csodaszép mélykék szemei.

- Igen.

- Mi rosszat tettem?

- Leromboltad a tornyom.

- Csak nem az óvodás, repülős tornyos balhéról van szó? - gyanakodva pásztázott, hogy hátha rájön a turpisságra.

- Nem felejtetted el?

- Sohasem fogom, mert olyan nyálas puszit adtál, hogy még most is azt próbálom, ledörzsölni az arcomról!

- Kérsz még egyet?

- Nem is tudom.... - de még védekezni se volt ideje, mert elkaptam és egy óriás puszit adtam neki.

Sajnos utána mennie kellet, mert valami vidéki rokonuk jött látogatóba. Én fogtam az MP3-mamat rákötöttem a rádiómra, és Ke$hával énekeltem. Épp, hogy beleélhettem magam a Tik-Tok - ba, kopogtattak az ajtómon.

- Nem igaz, hogy nincs egy szabad percem! - zsörtölődtem - Ki az?

- Kettőt találhatsz!

- Fluor Tomi?

- Nem.

- Akkor be se gyere!

Bár közöltem, hogy ne jöjjön be, Zozó mégis bejött.

- Anyuék nem komolyan gondolták, ugye tudod!?

- Könnyen beszélsz, te protekciós vagy náluk!

- Összekeversz Kloéval.

- Tökmindegy így is úgy is ti vagytok a kedvencek.

- Hagyd már abba! - üvöltötte le a fejem - és inkább mond meg, mit tervezel szülinapunkra!?

- Medencés bulira gondoltam - A medencés party ötletemről annyit, hogy van egy hatalmas ásott medence a hátsókertünkbe ami közös Leviék családjával.

- Nem rossz, sőt nagyon is tetszik!

- Akkor végre magamra hagynál? - kérdeztem felháborodva.

- Most, mért rám haragszol?

- Mert nem voltál képes megvédeni.

- Hagyjuk már ezt Zoé! - ezzel kiviharzott a szobámból. Végre egyedül lehettem. Visszakapcsoltam Ke$hát, és tovább énekeltem. Míg erős bűntudatot nem éreztem, amiatt ahogy Zozóval beszéltem.
Átmentem a folyosó másik végére a szobájához, és kopogtattam.
- Ha Zoé vagy, már el is mehetsz - közölte fagyoson, de nem túlságosan érdekelt, bementem.
- Szia.
- Nem megmondtam, hogy ne gyere be?
- Te is bejöttél hozzám!
- Az más dolog.
- Aha, persze - megpusziltam az arcát, és folytattam - bocsánat!
- Ne érezd magad hibásnak, végül is én mindig megteszek érted mindent, te meg le üvöltöd a fejem. Semmi gond, nincs ebben semmi különös!
-  Akkor szent a béke?
- Igen, amúgy szóltam anyáéknak, hogy kicsit vegyenek vissza.
- Tényleg?
- Tényleg? - utánozott lányosan.
- Mondtam már, hogy te vagy a legjobb tesó?
- Nem, nem emlékszem.
- Hát, pedig te vagy a legjobb tesó! - megöleltem adtam neki még egy puszit utána a kedvenc játékunkat játszottuk, a hogy kergessük az őrületbe a másikat. Magyarul, elővettük a gyerekkori képeket és kielemeztük, hogy melyikünknek vannak cikisebb képei. Tudom elég fura család vagyunk......