Örömkönnyek

Amikor haza értünk, még mindig hulla fáradt voltam. Nagy szenvedések közepette felcibáltam a bőröndöm az emeletre.
Amint kinyitottam az ajtót elállt a lélegzetem. Eldobtam mindent, ami a kezemben volt. Rohanni kezdtem.
Levi a falnak támaszkodva állta. Nem úgy nézett ki mint aki haragudna. Kicsit megvoltam zavarodva, hogy mit keresett otthon, de abban a pillanatban ez nem számított.
Ahogy Levi felé futottam kicsordultak a könnyeim. Mikor már majdnem odaértem hozzá, Levi ellökte magát a faltól. Tudta, hogy mire készülök, mert abban a pillanatban elrugaszkodtam a földtől. A kezeimmel a nyakát kulcsoltam át a lábaimmal pedig a derekát. Levi magához húzott, hogy le ne essek.
Megcsókoltam.  A vállára hajtottam a fejem, és beszívtam az illatát, amit már egy hete nem érezettem. A könnyeimtől Levi pólója tiszta víz lett.
- Beszélni akartál velem, nem!?
- Szeretlek! - böktem ki szipogva.
- Én is szeretlek!
Levi elvette az egyik kezét a derekamról, én pedig még szorosabban kapaszkodtam belé. Kisöpörte a szememből a hajam, és letörölte a könnyeim.
- Sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled ahogy! - mondtam.
- Nincs mit sajnálnod, az én hülyeségem miatt voltál szomorú! - ingatta a fejét.
- Nem is! Csak én nem örültem neked és Esztinek! - sóhajtottam - Tényleg mi van Esztivel?
- Nem akarta elfogadni, hogy Győrbe megyek, úgyhogy ejtettem - rántotta meg a vállát.
- Akkor csak mi ketten?
- Csak mi ketten! - ismételte meg amit mondtam.
Előre hajolt, úgyhogy tényleg rajta csüngtem, majd megcsókolt.
- Most már leteszlek, mert elég nehéz vagy egy idő után!
- Az nem lehet, hogy te vagy a gyenge és nem én nehéz?
- Lehet! - tett le, és nevetett velem együtt. Hiszen a karján kidudorodik a bicepsze.
- Hogyhogy itthon vagy? - szegeztem neki a kérdést.
- Hát nem egyértelmű?
- Nem!
- Miattad!
- Aha, persze - bólogattam hevesen - és mi az igazság?
- Kiestem. Nem voltam benne a legjobb ötben.
- Pedig én biztos voltam benne, hogy sikerülni fog! - szomorodtam el.
- Én így is nyertem!
- És mit kaptál? - kíváncsiskodtam.
- Téged! - mosolygott rám.
Elpirultam. Nem szoktam zavarba jönni ilyen könnyen.
- És milyen volt a tábor? - kérdezte.
- Nagyon jó! Van egy tök jó fej srác!
- Tényleg? És hogy hívják?
- Ábrisnak, de mindenki csak Ballának becézi.
- Nekem nem tetszik ez a sráci! - hunyorított.
- Ne legyél már ennyire féltékeny! - löktem oldalba.
- Pedig az leszek, ha más fiúkkal kezdesz ki! - ingatta a fejét - Hiszen a barátnőm vagy!
- A barátnőd? - mosolyogtam.
- A barátnőm! - csókolt meg.
Ez a nap a szívemnek a legkedvesebb! Augusztus 18.